Ma is szabadságon voltam. Délelött az Anyukámat kísértem be kontroll vizsgálatra a Baleseti Intézetbe. A képen a betegfelvételhez várakozó sor egy részét fényképeztem le. Ha arrébb, illetve hátrébb mentem volna, akkor sokkal hosszabb sor látszana. Súlyos sérültek, műtét utáni kontrollra várakozó botos, mankós, állni alig bíró emberek voltak. Rémes! Mi egy magán betegszállítóval mentünk, aki szerencsére soron kívül mindent elintézett. Mire ezt a sort lefényképeztem, addigra a bejelentkezést már el is intézte. Aztán a továbbiakban is mindenhova soron kívül jutottunk be. Annak örültem, hogy nekünk nem kellett várakoznunk, de a többi beteget sajnáltam is.
Délután levittem Tobit sétálni. Az első 10 perc után talált egy hatalmas csontot, amit nem volt hajlandó letenni. Fél órán keresztül huzakodtunk, de a szájából nem sikerült kivennem. Hiába szóltam rá, nem tette le. Aztán gondoltam, hogy majd séta közben talán valahol leteszi és enni kezdi, és akkor majd elveszem (ugyanis a gazdái megtiltották, hogy az utcán bármit megegyen). De hiába mentünk, Tobi szorosan fogta a csontot, de emiatt nem szaglászott, nem sétált jókedvűen, mert állandóan azt leste, hogy mikor akarom elvenni túle. Végül láttam egy padon két hajléktalant, akik éppen egy kenyeret szedtek ki a táskáukból. Odamentem hozzájuk és kértem egy darab kenyeret. Azt a kutya orra elé tettem, és amikor a kenyér után kapva a csontot kiejtette a szájából, akkor gyorsan felkaptam és eldobtam a csontot.
