Hétvégén"meglátogattuk" azt a kutyát, akit tavaly nyáron megmentettem. Ez az a kis puli, akinek a feje beszorult a kerítés alá és már a végét járta. Nehezen, de kiszabadítottam. Fél év telt el azóta. Igen nagyot nőtt. Szinte alig ismertem rá. De amint megszólaltam egyből a kerítésnél termett, két lábra állt, nekitámaszkodott a kerítésnek és szinte nyüszítve kért, hogy menjek közelebb. A társa, a nagy dog ugyanezt tette, sőt ő folyamatosan dugdosta kifelé az egyik mellső lábát és ő is nyüszögött. Kicsit féltem tőlük, mert a pofácskájuk mindkettőnek kifért a kerítés lécek között, de óvatosan mancsoltam velük és azt is megengedtem, hogy a kezemet megnyalják. Annyira aranyosak voltak és olyan boldogok. Szinte hihetetlen, hogy ennyi idő után is megismernek és emlékeznek az esetre. Mert biztosan emlékeznek, különben nem így reagálnának.
